Séta a szabadságba - El Camino 2.

Eljött a pillanat, amikor rettentő idő után nekiveselkedem a témának megint. Úgy nagyon, vagyis jobban. Mert legutóbb éppen csak megérintettem a dolgot.

Hogy engem, miért is foglalkoztat ez a dolog ennyire, mert akárhányszor valami komolyabb problémám volt, fogtam magam és elmentem, tettem egy órás, vagy hosszabb sétát, hogy kidühöngjem magam, hogy eldöntsem valóban jogos-e a dühöm. Egyszóval szüksége van az elmémnek erre a dologra.

Néha azt olvasom, hogy ez egy zarándokút, és hogy csak a gyenge emberek mennek ilyen utakra. Az erősek el tudják engedni a terheiket, vagy leküzdik őket. Rossz felfogásnak tartom, hogy minden problémát le kell küzdeni, vannak problémák amiket mi magunk generálunk a rossz döntéseinkkel, ezeket nem tudjuk legyőzni, hiszen Önmagunkat nem győzhetjük le, a múltat meg főleg nem, így a rossz döntést, és így a vele járó terhet el kell engednünk, és tovább kell lépnünk.
Illetve, magát a küzdést, miért küzdjek, egy problémát megoldani kell, megvizsgálni, és kitalálni a számunkra legkedvezőbb megoldást. Szerintem. A menekülésről, amit még néhol említenek ennek kapcsán, nos aki ilyen útra megy az nem menekül, hiszen a probléma már jócskán messze van rajta, csak a lehetett volna másként, az amit az embernek le kell vetnie, nincs módosítási lehetőség. Erre kell építeni.

Aki menekülni jön egy ilyen útra, az valójában nem tudja majd letenni a vállát nyomó súlyokat, hiszen a probléma fenn fog állni hazatérése után, és életünk végéig csak nem gyalogolhatunk ugye. (leszámítva néhány kivételes esetet...de ehhez valami csoda kéne, itt a halandók között)

Zarándokút, én például egyáltalán nem vagyok vallásos, nem azért mert nem hiszek, hanem azért, mert egyik vallás sem teljesen felel meg a belsőmben felépített rendszernek, amelyben szerepet kapnak az angyalok, a reinkarnáció, és Isten, vagy istenek. Ezt a részletet még mai napig nem tisztáztam magamban.... De visszatérve (bizonyára sokan vannak ezzel így...), ennek ellenére is látom a fizikai és pszichológiai hatásait egy ilyen útnak, mint ahogy egy hosszabb futásnak is. Maga a mozgás is felfrissít, miért kellene vallási tartalomnak is lennie mögötte.

A séta során megtanulunk koncentrálni, fegyelmet tanulunk, tiszteletet tanúsítunk Önmagunk és a természet iránt, megtanuljuk, hogy a mi csenevész életünk bőven fontosabb annál, minthogy egy probléma őrölje fel. És megtanulunk magányosnak lenni, egyedül megoldani a dolgokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kérhetünk segítséget, hanem azt, hogy erre is mi vesszük rá magunkat, hogy a mi döntésünk, és nem kihasználjuk a másikat, hanem éppen csak annyira kérjük őt, amennyire nekünk szükséges.

Összefoglalva, nekem egy ekkora út a szabadságot jelenti, a megszabadulást a régi dolgoktól, a "repülést".

Jó Szerencsét és kellemes sétát! Ha mást nem itthon a Balaton mellett.

CSAK Elá

Ui.: Linkeket ezzel kapcsolatban az egyik előző postban találtok, jó nézelődést. ;)