A szürkeség sokadik napja

Esik. Megint. És újra. Már harmadik vagy negyedik napja, nem tudom megállapítani, de lehet, hogy még annál is több. És az emberek kedve, köztük az enyém is hullámvölgybe ért.

Reggel a pékségben nem mosolyognak és én sem mosolygok azon, hogy mindent elrontanak, hogy háromszor kérdeznek vissza, a munkahelyemen nem kedvesek, pedig én kedvesen szólok a telefonba, mégis minden problémájukat az én nyakamba varrják. Én csak egy eszköz vagyok a céljukhoz, de érzek és ember vagyok. Nekem is fogy a türelmem, és a jókedvem, mert nincs napsütés, nincs madárcsicsergés.

Egy-egy vidámabb pillanatomat is le tudják szívni azok az emberek, akik napjában többször is arra vetemedjenek, hogy számukra ismeretlen emberrel, megértés és türelem nélkül álljanak le veszekedni. Zavar, nagyon is. Ha szemtől szemben lennénk, kikérném magamnak a hangnemet, és kézzel lábbal mutogatnám neki, hogy igazán lehetne megértőbb, mert épp dolgozom azon, hogy megoldjam élete legnagyobb problémáját (hogy éppen nem tud jegyet venni online, vagy csak nem tudja használni a google-t).

Várom, hogy újra süssön a nap, és mindenkinek egy fokkal jobb kedve legyen. Most úgy érzem, az is egy világmegváltás lenne.

Jó szerencsét! Szép Napot!

CSAK Elá