Mitől döglik a nő?

Ezt a mondatot, amit címnek használtam, most már pozitív jelleggel ruházták fel, pedig én még érzem benne a kemény meghódítást, a tönkretételt. A női szabadság elvesztését.
De lássuk mindkét értelmezésben, hogy mitől is döglünk mi nők.

Ha, tegyük fel, egy férfi mindenáron meg akarna kaparintani, bizonyára jó humorúnak, kedvesnek, és legalább középkategóriás kasznival kell rendelkeznie (itt és most a külsőre gondoltam, persze mondhatnám így is, legalább 10/6-os).
Ezen felül sajnos, Én is haladok a korral és már nem elégszem meg, néhány ósdi randival egy moziban, vagy egy szál virággal, legyen kreatív és nagyon udvarias, és előzékeny. Szerencsére a mai ifjak kezdenek rájönni, hogy vissza kell nyúlni az ősidőkbe, amikor még a férfi nem ismérve a lovagiasság volt. Hol vannak azok akik feladják ránk a kabátot...? Itt körülöttünk.
Van és volt is szerencsém ilyen srácokba és férfiakba is belefutni, és elmondani is csodás milyen nagy öröm átélni mikor a tenyerükön hordoznak némi csókért, és egy kis reményért, hogy talán majd később valami több is lehet.
Egyébiránt viszont mindig elfelejtik a legfontosabbat, egy nő megszerzése általában nem pénz, hanem kreativitás kérdése. A megtartásához pedig ugyanolyan kitartás szükségeltetik mint a megszerzéséhez és kötélidegek...

És hogy mitől döglünk a szó szoros értelmében. Sajnos csak a magam nevében tudok beszélni, hogy Én mitől pusztulok meg nagyon egy kapcsolatban. De gyanítom más is szenved ugyanezektől. Vágjunk is bele!
Nem, nem fogok olyan dolgokról beszélni, hogy miért a közepén nyomja a tubust, meg, minek hagyja ott az üres flakont az asztalon stb. Felesleges, hiszen ez csak alkalmazkodás és némi idomítás kérdése... :)
A probléma inkább ott van, amikor nem érzem úgy, hogy bármit elmondhatok a hőn áhított kedvesemnek, mert mindenhez lesz egy rossz szava, egy féltékeny megjegyzése, amivel nem is lenne gond, ha lenne alapja, de csak el kéne fogadni, hogy más emberek is élnek a Földön és igenis fogok velük találkozni. Nyilván nem randi üzemmódban. Az hogy képtelenné válok őszintének lenni egy kapcsolatban lényegében a vesztét jelenti, arról nem is beszélve, hogy lényegében folyton falaznia kell nekem valakinek, és ez sem túl jó. Meg úgy egyáltalán ez az egymást korlátozzuk mert együtt vagyunk, miért is? (persze az extől való féltés oké, de a többiek?)
A másik nagy gond nálam az álmokról való lemondatás, egyszerűen nem képes követni a terveimet, nem képes segíteni abban, hogy elérjem, vagy legalább biztatni, hogy menni fog. És felteszi mellé a kérdést, hogy ugyan minek csinálom ezt az egészet.
A harmadik, amivel csak az idegeimet tépázzák, az a lustaság, de azt hiszem ezen a részen inkább nekem kell változnom, így végülis, ezt nem írom a férfiak kegyetlen számlájára.
Nah ekkor mondok fájós szívvel búcsút kedves férfiúmtól, és keresek egy megértőbbet, egy kevésbé korlátozót.

Jó szerencsét és kellemes Önelemzést!

CSAK Elá

Ui.: Vadászatra fel!