Mennyit ér egy mosoly

Mikor reggel felkeltem, és általában így teszek szerencsére, főleg mikor dolgoznom kell menni, akkor elhatároztam, hogy ma meglepem, ma igenis nem csak egy mosoly lesz az ajándék, hanem valami több is. Nem azért mert tetszik, csak nagyon szimpatikus, ahogyan napról napra mosolyogva osztogatja a Metropolt az Arany János utcai metrókijáratnál.

Gyakran megesett, hogy mire odaértem, már kezembe nyomtak egyet, de azért elkértem tőle (itt megjegyezném, hogy a másik sem rögtön a szelektívben végezte, hanem az egyik kollégámnál), mosolyogva, szép napot kívánva, remélve, hogy ezzel a kedves gesztussal neki is jobb napja lesz. Mert sajnos ismerem az embereket, sokan meg sem köszönik, azt hiszik az normális és természetes, hogy ott van, pedig mennyire nincs igazuk.

Szóval reggel egy kis aprósággal, egy ostyaszelettel odabaktattam határozottan, rámosolyogtam, ő odaadta az újságot, mint mindig, Én meg átnyújtottam neki a díjam. Hát először nem értette a dolgot, aztán elkezdte kapiskálni, és akkor leesett neki, hogy valóban az Övé. A boldog felismeréstől végül nevetett, Én meg zavartságomban nevettem.
Azért valljuk be, valóban furcsa csak úgy adni valakinek valamit, akit nem ismerünk, dehát szinte minden nap látom, így gondoltam a mosolyának ajándéka megérdemel valami viszonzást, valami kis elismerést.

Itt és most elgondolkoztam rajta, hogy talán köré kellett volna tekernem egy kis üzenetet, hogy értse, de van még egy pár ostyám, majd legközelebb.

Vajon hányan köszönik meg a legapróbb dolgokat? Vajon hányan figyelnek a másikra, hányan mosolyognak az utcán.

Jó szerencsét és szép napot!

CSAK Elá

Ui.: Mosolyra fel! ;)